A havasi kürt üzenete
Gyermekkoromban a csodálatos svájci Alpokban éltem. Szívesen emlékszem vissza arra a kilenc nyárra, amikor pásztorgyermekként jártam be a tájat. Életem nagy álma azonban, hogy egyszer havasi kürtös lehessek, sokáig nem teljesült.
18 éves koromban munkát vállaltam az építőiparban, majd szakmunkás lettem. De egy rejtett vágy továbbra sem hagyott nyugodni. Reméltem, hogy egykor majd én is alkothatok valami értékeset az életben. Azonban az események nem úgy alakultak, ahogy terveztem, és 24 évesen váratlan krízishelyzetbe kerültem, amelyből nem láttam semmilyen kivezető utat. Úgy éreztem, hogy egyre csak süllyedek a mélységbe.
Életem akkori szakaszában „balsors-kürtösnek” nevezhettek volna, mivel az élet bajaitól meggyötört, szomorú lelkem dallamait „fújtam”. Gyakran megesik, hogy mások is ilyen „fúvóssá” lesznek. Ezért szívesen mondom el mindazt, amit átéltem, hogy megmutassam az egyetlen kivezető utat az élet bonyolult labirintusából. Nekem is a szükségben mutatta meg Isten ezt a kiutat.
Tudom, hogy sokan megtapasztalták már az élet lehúzó örvényeit: csalódás a szerelemben, munkanélküliség, pénzhiány… és mintha még ez sem lett volna elég, én a lakásomat is elvesztettem. Mindezek az embert annyira megsebzik, hogy fizikai vagy szellemi beteg lesz, és szenved. Ezért sokan minden reményüket elvesztve inkább feladják a küzdelmet, és lemondanak az életükről. Én is ilyen lelkiállapotba kerültem.
Mi értelme tovább élnem? Depresszió, álmatlanság, étvágytalanság gyötört, egész életem értelmetlenné vált. Az öngyilkosság sötét gondolata kísértett éjjel-nappal.
A legrosszabbak azonban a hétvégék voltak, amikor az a néhány ember, akiben megbíztam, nem volt elérhető. Ezeken a napokon a lelkemet egyre sötétebb felhők borították. Egy szombaton aztán betelt a pohár. Elhatároztam, hogy véget vetek az életemnek. Leakasztottam a szegen függő fegyveremet, és meghúztam a ravaszt. Az azonban valamilyen okból nem működött. Nem volt rá magyarázatom. „Ha ez így nem megy, akad más lehetőség is, hogy eldobjam az életem” – gondoltam. Kimásztam a padlásszobámból a tetőre, és a hatodik emeletről a mélybe akartam vetni magam. Tettem végrehajtásában azonban egy láthatatlan hatalom ismét visszatartott. Gyávaság volt-e vagy a haláltól való félelem? Ki mondhatná meg?
Visszamásztam a szobámba, minden pénzem összeszedtem, és elindultam Zürichbe, a földi élvezetek „Kánaánja” felé. Reméltem, hogy majd az alkoholból bátorságot merítve elérhetem életem célját, a boldogságot.
Ekkor közbelépett Isten! Eddig számomra Isten nem jelentett semmit. Egyszerűen nem érdekelt, hogy létezik-e vagy sem. Nem neveltek vallásosan, így később sem érdeklődtem Isten iránt. Ebben a tudatlan állapotomban csak gúnydalokat énekeltem róla. Azok az emberek pedig, akik Istenről beszéltek nekem, nem voltak a példaképeim.
Egyszer, amikor útban voltam a „boldogságom” felé, két lány meghívott egy keresztyén film megtekintésére. Nem lelkesedtem a meghívásért, mégis elmentem. A filmből nem sokat értettem, azonban az ott elhangzott utolsó kérdés szüntelenül visszacsengett a fülembe: „Ha ma meghalsz, kész vagy-e Istennel találkozni?”
A jelenlevők közül senki sem ismerhette a nyomorúságomat, sem reménytelen állapotomat, nem tudhatták, milyen hatással lesznek rám a hallottak. A kérdés azonban szíven talált. Eddig inkább megvetettem Istent ahelyett, hogy hálát adtam volna neki. Most viszont itt volt ez a személyesen nekem szóló kérdés. „Ha ma meghalsz, kész vagy-e Istennel találkozni?”
Azon az estén, amikor hazamentem, eltettem a fegyveremet, és elgondolkodtam azokon, amiket hallottam. De még eltartott néhány hónapig, amíg dönteni tudtam, és elfogadtam az Úr Jézus Krisztust személyes Megváltómnak. Milyen más lett minden, amikor Isten Fia az életem Ura lett! Létem új értelmet kapott! Az Úr 16 évi rabság után csodálatosan megszabadított az alkohol és a nikotin kötelékeitől. Lelkileg és fizikailag tökéletesen rendbe jöttem, és mindez orvosi segítség és elvonási tünetek nélkül történt.
Remélem azonban, hogy senkinek sem kell ilyen nehéz helyzetbe kerülnie ahhoz, mint amilyenben én voltam akkor, hogy megismerhesse Isten szabadítását! Az élet értelmének kérdésére csak egyetlen kielégítő válasz adható: szükségünk van az Istennel való személyes kapcsolatra. Ezt pedig csak Jézus Krisztuson keresztül kaphatjuk meg, aki ezt mondta: „Én vagyok az út, az igazság és az élet. Senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam” (Jn 14,6).
Az örökkévaló Istennel való első személyes találkozásom óta, ami 1977-ben történt, az életem teljesen megváltozott, és eggyé lettem az Ő akaratával. A bibliaolvasás és a hívő testvérekkel való közösségem sok örömet nyújt.
De azt is el kell mondanom, hogy keresztyénként élni nem sétagalopp. Az élet göröngyös útján egyszer fent, egyszer lent járok. Sokszor boldog vagyok, mert fent járok a csúcson, máskor próbák között mély völgyekbe jutok. Az igazi keresztyén számára az élet gyakran harc, sok akadállyal. Egyet azonban sose feledjünk: Jézus vezet és kísér, életünk minden percében velünk van. Csak Ővele érdemes élni!
Boldoggá tesz a tudat, hogy az örökkévalóságot Jézus Krisztussal fogom tölteni, és várva várom azt az időt! Meg vagyok győződve arról, hogy Isten mindenkit meg tud és meg akar szólítani. Engem is megszólított, és szomorú „balsors-kürtösből” boldog, havasi kürtössé változtatott, az Ő dicsőségére. Neki terve van veled is!
Lorenz Schwarz
Forrás: Vetés és Aratás című evangéliumi folyóirat 44. évfolyam 1. szám