„… eladtam a lelkemet a kábítószernek.”

Nem érdekelt az élet. Alig születik meg az ember, és már meg is hal, így hát nem is törődtem azzal, hogy mi történik velem.

Janis Joplin mondta egyszer: „Élj gyorsan, szeress hevesen, és halj meg fiatalon.” Ez a kijelentés lett életem vezérelve. Fordítva is igaz volt, hiszen életem egyre jobban hasonlított ehhez a tanácshoz. Nem fogadtam el tekintélynek magam fölött senkit, még az anyámat sem. „No future” = nincs jövő! Akkor hát miért dolgozzam? Semminek sem láttam értelmét. Ritkán éreztem magam jól, ritkán éreztem, hogy szeretnek. Sokszor azt gondoltam, engem csak elnyomnak, de nem értenek meg. Ezért a hentesmesterség kitanulását is hamar abbahagytam.

Éppen ebben az időben lettek híresek a Rolling Stones tagjai. Dalaik, mondanivalójuk szívemben termékeny talajra találtak. Utamat, vagy az élet értelmét a huligánok, a beatlesek és a zsákutcába került emberek között kerestem. Érdekesnek találtam a társadalom kivetettjeivel beszélgetni. Megragadott a szex, a kábítószer és a rock and roll, mégis magányos voltam. A szeretet utáni vágyat pedig elnyomta a marihuána és a hasis. A napok értelmetlenül, céltalanul teltek. „Szabad vagyok” – állapítottam meg, és nem vettem észre, milyen kötelékek tartanak rabságban. Az utcákon a tömeg békét követelt, és az én szívem is békességre vágyott. Mégsem találtam meg, még mélyebbre csúsztam a kábítószer-élvezetben. „Ha reggel beveszed az adagodat, az egész nap a barátod lesz.” Ez volt számomra a rózsaszín szemüveg világa, ahol minden más olyan sötét és kilátástalan.

Miért szokik rá az ember a kábítószerre? Ez nem úgy történik, hogy egy reggel fölébred és ezt elhatározza. Egyre jobban belekeveredtem a kábítószer-élvezetbe, és egy reggel arra ébredtem, hogy testemben nagy vágyat éreztem a kábítószerek után. Elvonókúrás tünetek léptek fel. Attól kezdve naponta kellett pénz az újabb adagokra. Egyik hónap, majd egyik év telt a másik után. Végigsiettem az utcákon, autókat törtem fel, bementem az áruházakba lopni, még hamisított hasist és LSD-t is árultam. Recepteket hamisítottam vagy loptam, gyógyszertárakba törtem be. Sok kávéház WC-jét ismertem, hiszen ott fecskendeztem magamba az újabb adagokat.

Egy reggel súlyos elvonási tünetekkel ébredtem, és nem tudtam semmit magamba fecskendezni. Olyan fájdalmaim voltak, mintha egész testem egy nagy seb lenne. Ide-oda dobáltam magam az ágyamon, vonaglottam, szemem könnyezett.

Ekkor csengettek. Egy kábítószeres fiú állt az ajtó előtt, morfiumot hozott. De csak a barátnőmnek adott egy adagot, engem meg faképnél hagyott. Ekkor felpattantam, kitéptem barátnőm kezéből a fecskendőt, felgyűrtem az ingujjamat, és beadtam magamnak a hőn óhajtott adagot. Micsoda megkönnyebbülést éltem át, amikor megszabadultam a kábítószerhiánytól! A méreg átáramlott a testemen. A fájdalom megszűnt, mintha a kábítószer mindent meg tudott volna adni nekem.

Életemet akkoriban a betörés, a züllött életmód és az érzéki vágyak töltötték be, a munkanélküliség, a börtön és a pszichiátria között teltek napjaim. Mindig újra kezdtem, de aztán újra be is fejeztem. Ez a körforgás időnként pszichiátriai kezelést is jelentett, ami után a terápia következett. A terápiák mindig egyformák voltak: munka és más semmi. Az embernek tető volt a feje fölött, és a kijáratnál már meg is vette az újabb adag hasist. Micsoda szabadság! Micsoda hazugság!

A kábítószerek egyre mélyebbre juttattak. Igen, siettem a pokol felé. Egyre gyakrabban utaztam Amszterdamba, néhány évig ott is éltem. Már csak magammal törődtem. Csak kapni akartam, adni nem. Amszterdam a drogosok zsákutcája. Ott álltam az utcán elhagyatottan, szívemben nagyon magányosan. A szeretet, amit kerestem, eltűnt a kábítószer iránti szenvedélyben. Nyomorúságom egyre nagyobb lett, az egyetlen lehetséges kivezető utat az öngyilkosságban láttam. Olyan fájdalmaim voltak, hogy öt milliliter levegőt fecskendeztem a vénámba, hogy levegőembóliával vessek véget az életemnek. De túléltem. Tovább róttam München és Amszterdam utcáit.

Minden erkölcsi mércét elvesztettem. Dolgozni? Nem, köszönöm, ahhoz igazán semmi kedvem nem volt. Egy kényszer-elvonókúra után megpróbáltam új életet kezdeni. Még munkát is vállaltam, de a legkisebb megterhelésnél abbahagytam. Nagyon büszke voltam, egyetlen főnököt sem ismertem el magam fölött. „Eladtam a lelkemet a kábítószernek…” Mint egy távirányított robot mászkáltam az utcákon, a kábítószer űzött. Nem volt segítség, újra és újra visszaestem. A Rolling Stones együttes így énekelt: „Torn and Frayed = tépetten és kimerülten, Joe köhög, elég súlyosnak látszik. Igen, és kodeint ír fel rá az orvos. A gyógyszertáros odanyújtja a pulton át. De ki segít neki, hogy megszabaduljon a kábítószertől?”

Amszterdamban egy barátom keresztyénekről beszélt, akik segítettek a kábítószereseknek. Nem fogadtam el a meghívást, és mindig lejjebb csúsztam. Végül mégiscsak a keresztyének maradtak az egyedüli reményem. Kábítószeres mámorban mentem el hozzájuk és megkérdeztem, hogy lehetségesnek tartják-e az elvonókúrát. Egyikük, aki korábban a heroin rabja volt, azt mondta, hogy csak az Úr Jézus tud rajtam segíteni. Amikor Jézusról beszéltek, mintha tudathasadásom lett volna. Egyrészt szívesen hallgattam, másrészt viszont nem. A Bibliából szakaszokat olvastak fel. Az egyik rész különösen nagy hatással volt rám: „Ezért tehát elméteket felkészítve, legyetek józanok, és teljes bizonyossággal reménykedjetek abban a kegyelemben, amelyet Jézus Krisztus megjelenésekor kaptok” (1Pt 1,13).

Végül elhatároztam, hogy vállalom az elvonókúrát. Olyan voltam, mint egy ezer darabra tört korsó. Amszterdamból vidékre mentem, keresztyének kísértek ki a pályaudvarra, és a vidéki állomáson is keresztyének vártak. Elvittek Hollandia északi részére, egy kábítószeresek számára létesített keresztyén központba.

Jól tudtam, hogy a legjobb úton haladok afelé, hogy ideggyógyintézetben végezzem, mint sokan mások. Jézus Krisztus éppen akkor lépett közbe, amikor úgy éreztem, hogy mindennek a végére érkeztem. Végigszenvedtem a heroin elvonókúrát, és miután heteket töltöttem a központban, megértettem, hogy Isten teljes és határozott fordulatot vár tőlem. Mérlegre tettem eddigi életemet, és megijedtem attól, ami eszembe jutott. Egész bűnöm előttem állt: a heroin, a hazugság, a csalás, a lopás, a rablás és a kábítószer általi önpusztítás. Szemem előtt azonban nemcsak gonosz tetteim, hanem egész gonosz lényem, bűnös voltom is megjelent a maga egész sötétségében.

Voltak azonban olyan napok, amikor arra gondoltam, hogy nem fogok a keresztyéneknél megöregedni. Ezek, a Jézusukkal együtt mindnyájan kegyes bolondok – gondoltam. Imádkoznak, bibliaórára járnak, nekem mindez nem tetszett. Elhatároztam, hogyha vége lesz az elvonókúrának, elmegyek innen. Aztán minden másképp történt. Túl voltam az elvonón, és még mindig ott éltem.

A döntő fordulat aznap következett be, amikor ezt olvastam a Bibliában: „…és aki énhozzám jön, azt én nem küldöm el magamtól” (János 6,37). Milyen nagy lehetőséget ígért az Úr Jézus! Életemben először imádkoztam. Ebben az imában egész életemet kitártam az Úr Jézus Krisztus előtt, így szóltam hozzá: „Nem bírok tovább így élni, Te gyógyítsd meg a sebeimet, látni szeretnélek, Téged akarlak követni.”

Átadtam neki az életemet és kértem, hogy vegye azt ezentúl a kezébe. Ő pedig megszabadított. Nem az orvosok, nem is a pszichiáterek vagy a pszichológusok, hanem Ő, az Úr Jézus Krisztus. „Amikor kiáltottam, meghallgattál engem, bátorítottál, szellemembe erőt öntöttél” (Zsolt 138,3). Növekedhet az erőszak és a bűnözés, fenyegethet újabb világméretű atomháború vagy más veszély, ha egyszer Jézus Krisztushoz tértem és az övé vagyok, nem kell többé nyomasztó félelemben élnem, hiszen Isten gyermeke vagyok, és az Ő keze megvéd. Jézus Krisztus mondja: „Az én juhaim hallgatnak hangomra, én ismerem őket, ők pedig követnek engem. Én örök életet adok nekik, és nem vesznek el soha, mert senki sem ragadhatja ki őket az én kezemből. Az én Atyám, aki nekem adta őket, mindennél nagyobb, és senki sem ragadhatja ki őket az Atya kezéből” (János 10,27-29).

Az életem végre értelmet és célt kapott. Az Úr Jézus munkahelyet adott, sőt, munkámhoz még örömöt is kaptam. Szabad vagyok a kábítószer rabságától és minden más megkötözöttségtől. Otthont is adott nekem. Tudom, hogy a teremtő Isten és egyszülött Fia, Jézus Krisztus minden ígéretét megtartja, szeret, és megvéd.

Mindenkit óva intek, aki játszik a kábítószerekkel. Biztos vagyok benne, hogy az ördög áll ezek mögött, aki kezdettől fogva embergyilkos. Az Úr Jézus által azonban diadalmaskodhatunk minden csábítás felett.

Kedves Barátom, az Úr Jézus azért jött, hogy az ördög munkáit lerontsa! Feltámadásával pedig bebizonyította, hogy él, Ő az egyedül élő Isten, aki a tönkrement életeket újjáteremtheti. Jézus Krisztus minden megkötözöttségből meg tud szabadítani, igazi békességet és örömöt tud adni. Akit Isten Fia megszabadít, az valóban (igazán) szabad.

Forrás: Vetés és Aratás című evangéliumi folyóirat 44. évfolyam 1. szám