Az élő víz


Az élő víz

Hajnalodott. Az asszony nyugtalanul forgolódott az ágyában. Nem tudott szabadulni attól a gondolattól, hogy elfogyott a víz, és reggel a kúthoz kell mennie. Különben minden délben megteszi ezt az utat, de most sürgősen kellene a víz, és neki nincs bátorsága korábban elmenni. Mi lesz, ha összetalálkozik rokonokkal, ismerősökkel? Hogy fogja kibírni megvető tekintetüket? Nem, ezt nem tudja megtenni, inkább most is megvárja a delet, mert akkor a nagy hőségben senki sem megy vízért.
De miért is ilyen szerencsétlen? Hát tehet ő arról, hogy mindig becsapták és megalázták? Biztos ő is hibás volt, hogy nem jött ki a férjeivel, de valahogy úgy érezte, hogy többre vágyik, arra, hogy szeressék. Igen, csak erre vágyott. Akivel most él nem is a férje, hiszen félt előre a csalódástól. Most aztán mindenki megveti, a szemükbe sem mer nézni. Ezért lett ilyen magányos, és ezért kell neki a nagy melegben megtennie ezt a hosszú utat.
A délelőtt nagyon lassan telt. Alig várta már, hogy indulhasson, hiszen nem lesz kész a főzéssel. Ahogy megérkezett a forráshoz, meglepődve látta, hogy egy ember ül a kút mellet, aki mindjárt megszólította:
– „Adj innom!”
– „Hogyan? Te zsidó létedre tőlem kérsz inni, mikor én samáriai vagyok?” – csodálkozott az asszony.
– „Ha ismernéd az Isten ajándékát, és hogy ki az, aki így szól hozzád: Adj innom!, te kértél volna tőle, és ő adott volna neked élő vizet.”
– „Uram, merítő edényed sincs, a kút is mély: honnan vennéd az élő vizet?”
– „Aki ebből a vízből iszik, ismét megszomjazik, de aki abból a vízből iszik, amelyet én adok neki, soha többé meg nem szomjazik, mert örök életre buzgó víz forrásává lesz benne.”
– „Uram, add nekem azt a vizet, hogy ne szomjazzam meg, és ne kelljen idejárnom meríteni.”
Jézus erre ezt mondta: „Menj el, hívd a férjedet, és jöjj vissza!”
– „Nincs férjem.”
– „Jól mondtad, hogy férjed nincs, mert öt férjed volt, és akivel most élsz, nem férjed: ebben igazat mondtál.”
Az asszony megdöbbenve válaszolt: „Uram, látom, hogy próféta vagy. A mi atyáink ezen a hegyen imádták az Istent, ti pedig azt mondjátok, hogy Jeruzsálemben van az a hely, ahol Istent imádni kell.”
– „Higgy nekem asszony, hogy eljön az óra, amikor nem is ezen a hegyen, nem is Jeruzsálemben imádjátok az Atyát. Eljön az óra, és az most van, amikor az igazi imádói lélekben és igazságban imádják az Atyát, mert az Atya is ilyen imádókat keres magának.”
– „Tudom, hogy eljön a Messiás, akit Krisztusnak neveznek, és amikor eljön, kijelent nekünk mindent.”
– „Én vagyok az, aki veled beszélek.”
Erre az asszony otthagyta korsóját, elment a városba, és szólt az emberekhez: „Jöjjetek, lássátok azt az embert, aki megmondott nekem mindent, amit tettem: vajon nem ez-e a Krisztus?”
Sokan eljöttek, hogy lássák, az asszony igazat mondott-e. Mikor odaértek és beszélgettek Jézussal, hittek benne, és ezt az asszonynak is megmondták: „Már nem a te beszédedért hiszünk, hanem mert magunk hallottuk és tudjuk, hogy valóban ő a világ üdvözítője.”
Közben az asszonynak eszébe jutott, hogy tulajdonképpen ő vízért jött, és sietnie kellett volna. Most valahogy ezzel nem törődött. Megtöltötte edényét, és elindult lassan hazafelé. Nem tudta felfogni mi történt vele, de az biztos, hogy valami nagyon megváltozott benne. Ki adta neki a bátorságot, hogy szóljon az embereknek? Tudta, hogy ez az ember nem veti meg, nem akarja a reménytelenségbe taszítani, hanem véget akar vetni nyomorúságának. Érezte, hogy Isten szeretete sugárzik felé az idegenből, és ez bátorsággal töltötte el. Ez az, ami hiányzott neki, amire egész életében vágyott. Most már biztos volt benne, hogy egyedül csak az isteni szeretet képes kitölteni azt az űrt, ami eddig ott volt az életében.
(Az idézetek János evangéliuma 4. részéből valók.)

Ez a samáriai asszony megmutatja nekünk, milyenek vagyunk mi, emberek, a magunk bűnös természetében. Ahogyan ez az asszony is, úgy vándorol át minden ember nagy várakozással a gyermekkor paradicsomkertjén. Új fantáziavilág csalogat, és ígéri eszmények és álomképek megvalósítását. De mindez csak a lélek gyötrelme. Az ember alig hisz már abban, hogy egy vágyálma valósággá lett, és máris új kívánságok ezrei törnek fel. Így lesz az egész élet egyetlen vágyakozás szeretet, boldogság, élvezet, öröm és elrejtettség után. De minden törekvés fölött ott van a csalódások sötét világa.
Minden ilyen csábító gyönyörűség mögött a nagy zavarkeltő, a Sátán áll. Ő pedig nem a letűnt nemzedék agyréme, nem is a vallásos elmék kitalálása, nem is ijesztő mumus a gyermekeknek, hanem komoly valóság. Ő a nagy sugalmazó, aki mesteri módon ért hozzá, hogyan kell az emberben felkelteni a vágyat, hogyan kell látszatörömökkel lépre csalni. Mestere annak, hogyan kell a méregpoharat a csalóka ragyogás fényében tartani. De jaj annak, aki elveszi és iszik belőle! Az ilyen a Megrontó keze közé kerül, s addig gyötri, míg tönkre nem megy, vagy míg az Erősebb meg nem szabadítja őt.
Ezzel a Szabadítóval találkozott a samáriai asszony is, és ahogy láttuk, Jézus Krisztus ismerte ezt a megkötözött asszonyt. Számára nem volt túl romlott, mint ahogy Nála nincs reménytelen eset. Találkozásuk is igazolta az Igét: „…aki énhozzám jön, azt én nem küldöm el magamtól.” (János 6:37). Hiszen feladata éppen az volt, hogy a megkötözötteken, az elbukottakon segítsen. A Máté evangéliuma 11:28-ban mondja az Úr: „Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok, és meg vagytok terhelve, és megnyugvást adok nektek.”

Forrás: Josef Kausemann: Beszélgetés a kútnál (Evangéliumi Kiadó)

VISSZA