A havasi kürt üzenete


A havasi kürt üzenete

Gyermekkoromban a csodálatos svájci Alpokban éltem. Szí­vesen emlékszem vissza arra a kilenc nyárra, amikor pásztor­gyermekként jártam be a tájat. Életem nagy álma azonban, hogy egyszer havasi kürtös lehessek, sokáig nem teljesült.

18 éves koromban munkát vállaltam az építő­iparban, majd szakmunkás let­tem. De egy rejtett vágy továbbra sem hagyott nyugodni. Reméltem, hogy egykor majd én is alkothatok valami értékeset az életben. Azonban az események nem úgy alakultak, ahogy tervez­tem, és 24 évesen váratlan krízishely­zetbe kerültem, amely­ből nem láttam semmilyen kivezető utat. Úgy éreztem, hogy egyre csak süllyedek a mélységbe.

Életem akkori szakaszában „balsors-kürtösnek” nevezhettek volna, mivel az élet bajaitól meggyötört, szo­morú lelkem dallamait „fújtam”. Gyakran meg­esik, hogy mások is ilyen „fú­vós­sá” lesznek. Ezért szívesen mondom el mindazt, amit átéltem, hogy meg­mu­tassam az egyetlen kivezető utat az élet bonyolult labirintusából. Nekem is a szükségben mutatta meg Isten ezt a kiutat.

Tudom, hogy sokan megtapasztalták már az élet lehúzó örvényeit: csalódás a szerelemben, mun­kanélküliség, pénzhiány… és mintha még ez sem lett volna elég, én a lakásomat is elvesztettem. Mind­ezek az embert annyira megseb­zik, hogy fizikai vagy szellemi beteg lesz, és szen­ved. Ezért sokan minden reményüket el­vesztve in­kább feladják a küzdelmet, és lemondanak az életükről. Én is ilyen lelkiállapotba kerültem.

Mi értelme tovább élnem? Depresszió, álmatlanság, étvágy­talanság gyö­tört, egész életem értel­met­lenné vált. Az ön­gyil­kosság sötét gondolata kísértett éjjel-nap­pal.

A legrosszabbak azonban a hétvégék voltak, amikor az a néhány ember, akiben meg­bíztam, nem volt elérhető. Ezeken a napokon a lelkemet egyre sötétebb felhők borították. Egy szombaton aztán betelt a po­hár. Elhatá­roztam, hogy véget vetek az életem­nek. Le­a­kasztottam a sze­gen függő fegyveremet, és meg­húz­tam a ravaszt. Az azonban valamilyen okból nem működött. Nem volt rá magya­ráza­tom. „Ha ez így nem megy, akad más lehetőség is, hogy el­dobjam az életem” – gondoltam. Ki­mász­tam a padlásszobámból a tetőre, és a ha­to­dik emeletről a mélybe akartam vetni magam. Tet­tem végre­hajtásában azonban egy láthatatlan hatalom ismét visszatartott. Gyávaság volt-e vagy a haláltól való félel­em? Ki mondhatná meg?

Visszamásztam a szobámba, minden pénzem összeszedtem, és elindultam Zürichbe, a földi élvezetek „Kánaánja” felé. Reméltem, hogy majd az alkoholból báto­rságot merítve elérhetem éle­tem célját, a boldogságot.

Ekkor közbelépett Isten! Eddig szá­momra Isten nem jelentett semmit. Egyszerűen nem érdekelt, hogy létezik-e vagy sem. Nem neveltek va­l­lásosan, így később sem érdeklődtem Isten iránt. Ebben a tudatlan álla­potomban csak gúnydalokat éne­keltem róla. Azok az emberek pedig, akik Istenről beszél­tek nekem, nem voltak a példaképeim.

Egyszer, amikor útban voltam a „bol­dog­sá­gom” felé, két lány meg­hívott egy ke­resztyén film meg­tekintésére. Nem lelkesedtem a meg­hívásért, mégis elmentem. A filmből nem sokat értettem, azonban az ott elhangzott utolsó kérdés szüntelenül visszacsengett a fülembe: „Ha ma meghalsz, kész vagy-e Istennel találkozni?”

A jelenlevők közül senki sem ismerhette a nyomorúságomat, sem reménytelen állapoto­mat, nem tudhatták, milyen hatással lesznek rám a hallottak. A kérdés azonban szíven talált. Eddig inkább meg­vetettem Istent ahelyett, hogy hálát adtam volna neki. Most viszont itt volt ez a személyesen ne­kem szóló kérdés. „Ha ma meghalsz, kész vagy-e Istennel talál­kozni?”

Azon az estén, amikor hazamentem, eltettem a fegyveremet, és elgondolkodtam azokon, amiket hallottam. De még eltartott néhány hónapig, amíg dönteni tudtam, és elfogad­tam az Úr Jézus Krisztust személyes Megváltómnak. Mi­lyen más lett minden, amikor Isten Fia az életem Ura lett! Létem új értelmet kapott! Az Úr 16 évi rabság után csodálatosan megszabadított az alkohol és a nikotin kötelékeitől. Lelkileg és fizikailag töké­letesen rendbe jöttem, és mindez orvosi segítség és elvonási tünetek nélkül történt.

Remélem azonban, hogy senkinek sem kell ilyen nehéz helyzetbe kerülnie ahhoz, mint ami­lyenben én voltam akkor, hogy megismerhesse Isten sza­badítását! Az élet értelmének kérdésére csak egyetlen kielégítő válasz adható: szüksé­günk van az Is­tennel való személyes kapcsolatra. Ezt pedig csak Jézus Krisztuson keresztül kaphatjuk meg, aki ezt mondta: „Én vagyok az út, az igaz­ság és az élet. Senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam” (Jn 14,6).

Az örökkévaló Istennel való első személyes találkozásom óta, ami 1977-ben történt, az életem teljesen megváltozott, és eggyé lettem az Ő akaratával. A bibliaolvasás és a hívő test­vé­rekkel való közösségem sok örömet nyújt.

De azt is el kell mondanom, hogy keresztyénként élni nem sétagalopp. Az élet göröngyös útján egyszer fent, egyszer lent járok. Sok­szor boldog va­gyok, mert fent járok a csúcson, más­kor próbák között mély völgyekbe jutok. Az igazi keresztyén szá­mára az élet gyakran harc, sok akadállyal. Egyet azonban sose feledjünk: Jézus vezet és kísér, éle­tünk minden percében ve­lünk van. Csak Ővele érdemes élni!

Boldoggá tesz a tudat, hogy az örökké­valósá­got Jézus Krisztussal fo­gom tölteni, és várva várom azt az időt! Meg vagyok győződve arról, hogy Isten mindenkit meg tud és meg akar szó­lítani. Engem is megszólított, és szomorú „bal­sors-kürtösből” boldog, havasi kürtössé változ­tatott, az Ő dicső­ségére. Neki terve van veled is!

Lorenz Schwarz

Forrás: Vetés és Aratás című evangéliumi folyóirat 44. évfolyam 1. szám

VISSZA