A haldokló dobos imája

Az Egyesült Államok hadseregében szolgáltam, mint törzsorvos az utolsó amerikai háború alatt (1861-65). A gettysburgi csata (1863. július 1-3.) után sok száz sebesült feküdt a kórházunkban, akik közül 28-nak végtagját azonnal amputálni kellett. Néhánynak mind a karját, mind a lábát le kellett vágni. Ez utóbbiak közt volt egy ifjú, név szerint Coulson Károly, aki csak 3 hónapot szolgált, és mivel a harctéri szolgálathoz túl fiatal volt, mint dobos lett besorozva. Mikor az asszisztens orvosom és egy ápoló kloroformozni (altatni) akarta őt, szerényen vonakodott. Amint az ápoló azt mondta, hogy ez az orvos rendelete, röviden felelte: „Kérlek, küldjétek hozzám az orvost!” – Fekhelyéhez lépve mondtam: „Fiatalember, miért nem hagyja magát bekloroformozni? Mikor a harctéren megtaláltam önt, olyan gyenge volt, hogy nem tartottam érdemesnek a fáradságot, hogy felvegyük, de mikor felnyitotta nagy, kék szemeit, arra gondoltam, hátha neki is van édesanyja, aki e pillanatban a fiára gondol. Mivel nem akartam a szabad ég alatt meghalni hagyni, ezért hozattam ide, de sok vért veszített és olyan gyenge, hogy az operációt nem bírja ki altatás nélkül.”

Akkor a kezembe tette a kezét, és azt mondta a szemembe nézve: „Doktor úr! A vasárnapi iskolában átadtam szívemet az Úr Jézusnak egy vasárnap délután, mikor még csak 10 éves voltam. Már akkor megtanultam Benne bízni, és hiszem, hogy most is szabad Őbenne bíznom. Ő az én erősségem és támaszom. Ő fog mellettem állni akkor, amikor ön a kezemet és lábamat le fogja vágni.” Ezután megkérdeztem, hogy megengedi-e, hogy egy kis pálinkát adjak neki. Újra a szemembe nézett és így szólt: „Doktor úr! Mikor kb. 5 éves voltam, egy napon mellém térdelt édesanyám és azt mondta: Károly, most imádkozni fogok érted, hogy soha egy csepp szeszes ital ne érintse a szádat. Apád úgy halt meg, mint egy részeges. Kértem Istent, hogy ha kegyelmet adna ehhez, úgy nevelnélek fel téged, hogy az ifjú embereket mindig óvni tudjad e keserű pohártól. Így beszélt és imádkozott anyám. Most 17 éves vagyok, de soha nem kóstoltam erősebb italt, mint kávét vagy teát. És most akar ön engem – amikor minden valószínűség szerint nemsokára Istenem orcája elé állok – pálinkával az ajkamon Hozzá küldeni?”

Soha nem felejtem el azt a tekintetet, amellyel az ifjú reám nézett. Abban az időben Jézust még gyűlöltem. De ennek az ifjúnak hűségét az ő Megmentőjével szemben tisztelnem kellett. Hozzá való szeretete és szilárd bizalma megérintette a szívemet. Azt tettem ezért az ifjúért, amit soha más katonával nem tettem meg. Ugyanis megkérdeztem, kíván-e lelkészt? –„Igen, kérem, doktor úr!” – hangzott a válasz. Amikor jött a tábori lelkész, megismerte az ifjút, gyakran látta őt imaösszejövetelein. Kezét megragadva mondta részvéttel: „Szegény Károly, ó, de fáj, hogy így kell téged találnom.” „Ó, én jól vagyok – mentegetőzött a sebesült. – az orvos kloroformot kínált, de én elutasítottam. Aztán pálinkát kínált, de azt sem fogadtam el, hogy Megváltóm ha hív, tiszta lélekkel követhessem hívását.” – „ Nem fogsz meghalni Károly, de tehetnék érted valamit, ha a Megváltó mégis elhívna?” – „Kérem – felelte a beteg – a párnám alatt van a kis Bibliám, az édesanyám címével. Küldje el a könyvet és közölje vele, hogy attól az órától fogva, melyben az otthonomtól elváltam, nem múlt el egy nap, sem a menetelés alatt, sem a kórházban anélkül, hogy az Isten Igéjéből ne olvastam volna, és az Úr áldását ne kértem volna az én drága anyámra.” – „Van még valami a szíveden, fiam?” – „Igen – felelte -, írjon kérem levelet Brooklynba, a vasárnapi iskola vezetőjének, N. Y.-nek, és közölje vele, hogy az ő jóságos szavait és jó tanácsait, melyekkel ellátott, és a sok imát nem felejtettem el. Azok kísértek engem a csaták veszélyei között, és halálos órámban is hű Megváltómhoz könyörgöm, hogy áldja meg kedves, öreg tanítómat.”

Azután hozzám fordult az ifjú és azt mondta: „Most már kész vagyok doktor úr, és ígérem, hogy amíg ön a karomat és lábamat levágja, nem fogok egyszer sem nyögni, akkor sem, ha nem használ kloroformot.” Beleegyeztem. De nem volt bátorságom azonnal elvégezni az operációt, ezért bementem a legközelebbi szobába, hogy legalább magamat erősítsem gyógyszerrel a kötelesség elvégzésére. Mialatt Coulson Károly testét átvágtam, nem hallottam semmi hangot, de mikor a műszert megfogtam, hogy a csontokat eltávolítsam, párnája csücskét a szájába vette és mindaz, amit hallottam, ezek a szavak voltak: „Uram, Jézus, szerető Jézusom, légy most nagyon közel hozzám!”
Betartotta ígéretét, és nem jajgatott. Ezen az éjszakán nem tudtam aludni. Állandóan láttam ezeket a kék szemeket. És a szavak: „Uram, Jézus, szerető Jézusom, légy most nagyon közel hozzám!” – mindig újra a fülembe csengtek. Éjjel 12 és 1 óra közt hagytam el fekhelyemet, és meglátogattam a kórházat. Valami határozott vágy lett úrrá bennem, hogy ezt a fiút még egyszer láthassam. Érkezésemkor egy ápolótól megtudtam, hogy már tizenhatan meghaltak a súlyos sebesültek közül, és a hullaházba szállították őket. „Hogy van Coulson Károly? Ő is a halottak között van?” – Ez volt az egyetlen kérdésem. – „Nem uram, ő olyan édesen alszik, mint egy kisgyermek!” – Mikor az ágya mellé léptem, egy ápolónő elmondta, hogy este kilenc óra felé két hívő ifjú a kórházat körbejárta, hogy a betegeknek felolvassanak a Bibliából és lelki énekeket énekeljenek. A tábori pap, aki a két fiút kísérte, Coulson Károly ágyánál térdelve egy bensőséges, szívet megragadó imát mondott, és befejezésül még az ifjakkal a kedves éneket énekelték: „Jézus, lelkem Megváltója”, melyet Károly együtt énekelt velük örömmel. Éppen ez volt nekem megfoghatatlan, hogy az ifjú ilyen rettenetes fájdalmak után még énekelni tudott.

A haldokló Károly intő szava
Öt nappal az amputáció után kedves dobosunk az ágyához hívatott. Ezen a napon hirdettetett nekem az evangélium őáltala.
„Doktor úr – mondta -, az én órám eljött! Én már nem várok több napfelkeltét, de az Úré legyen a hála, készen vagyok meghalni. Mégis mielőtt meghalok, teljes szívemből szeretném az ön jóságát megköszönni. Doktor úr, ön zsidó, ön nem hisz Jézusban. Nem akar itt maradni és megnézni, hogy az utolsó szempillantásig Őbenne, Megváltómban bízom?”
Megpróbáltam, hogy maradjak, de nem tudtam. Nem volt bátorságom egy hívő halálát megnézni, aki olyan boldog volt Jézus szeretetében, akit én mint zsidó, ifjúságomtól kezdve elkerültem. Ezért elhagytam a szobát. Körülbelül 20 perccel később keresett egy ápoló, és megtalált magánszobámban, amint arcomat két kezembe takarva tartottam. Ezzel a kéréssel jött:
„Doktor úr, Coulson Károly akar önnel beszélni.”- „Éppen most látogattam meg őt, és nem tudok már hozzá visszamenni.” – „Doktor úr, ő azt mondta, hogy még egyszer beszélnie kell önnel, mielőtt meghal.”
Összeszedtem magamat, hogy még egyszer megnézzem őt, és egy szeretetteljes utolsó szót mondjak neki. De szilárdan elhatároztam, hogy az ő megjegyzéseitől Jézusra vonatkozóan a legkevésbé sem hagyom magamat befolyásolni. Amikor a terembe léptem, láttam, hogy a vég nagyon közel van. Kinyújtotta felém kezét, és ezt mondta: „Doktor úr, én önt nagyon szeretem, mivel ön zsidó; az én legjobb barátom, akit ezen a világon legjobban szerettem, Ő is zsidó volt.” – „Ki volt az?” – kérdeztem. „Jézus Krisztus, akihez szeretném önt elvezetni, mielőtt meghalok. Ígérje meg nekem, doktor úr, hogy amit most mondani fogok, nem felejti el sohasem!” Amikor a feleletet megadtam, így folytatta: „Öt nappal ezelőtt, mialatt ön a lábamat levágta, Jézus Krisztushoz imádkoztam, hogy térítse meg önt!”
Ezek a szavak a szívem legbelsejét találták el. Nem tudtam megérteni, hogy ő, mialatt én a legnagyobb kínokat okoztam neki, maga körül mindent elfelejtett, és tudott az én megtéretlen lelkemért Megváltójához imádkozni. Mindaz, amit neki feleltem ez volt: „Igen fiam, minden jóvá lesz!” Ezekkel a szavakkal elhagytam őt. 12 perccel később elszunnyadt, Jézushoz, az ő Urához érkezett.

Kórházamban katonák százai haltak meg a háború alatt, de csak egyetlen egyet kísértem a sírhoz:. ez az egy Coulson Károly volt, az ifjú dobos. Három angol mérföldet gyalogoltam, hogy a temetésén részt vehessek. Új egyenruhát adattam rá és tiszti koporsóba fektettem, amelyet az Egyesült Államok zászlója takart be. Ennek a haldokló fiúnak szavai maradandó benyomást tettek rám. Abban az időben gazdag ember voltam, pénzben és vagyonban, de szívesen odaadtam volna pénzem és vagyonomat, ha Isten előtt olyan boldog és megvigasztalt lehettem volna, mint ő. De ez a drága rész nem vehető meg pénzért. Hónapokon át nem tudtam szabadulni a haldokló dobos szavaitól: újra és újra a fülembe csengtek. Katonatisztek társaságában lassanként mégis elfelejtettem a prédikációt, amelyet Károly az ő halálos óráján tartott nekem. De soha nem tudtam elfelejteni csodálatos türelmét a szörnyű fájdalmak között, sem együgyű bizalmát Jézus iránt, akinek a neve abban az időben részemre semmi több nem volt, mint üresség és szégyen.

A hívő borbély
Tíz hosszú esztendeig dacoltam még Krisztus ellen egy ortodox zsidó teljes ellenszenvével, annak ellenére, hogy Isten oly csodálatosan beszélt hozzám a haldokló dobos által. De Isten az Ő irgalmasságából újra összehozott egy élőhitű hívővel, mint második eszközzel a megtérésemhez. Ezúttal egy hívő borbély volt. Alighogy beszappanozott, ő is elkezdett nekem Jézusról beszélni. Olyan szívet megnyerő módon tette ezt, hogy egyáltalán nem tudtam haragudni rá, hanem feszülten lestem szavait. Úgy tűnt, mialatt beszélt, mintha az ifjú dobos, Coulson Károly állt volna mellettem, dacára, hogy ő már több mint tíz éve a sírban feküdt.
„Ó, ha szabadna önt megkérnem, hogy a nevét és címét ideadná, én pedig megígérem, hogy a következő három hónapon át naponként imádkozni fogok önért Isten előtt. Az én Krisztusom kövesse és nyugtalanítsa önt, ne adjon önnek addig nyugalmat, amíg meg nem találja és személyesen meg nem ismeri Őt, ahogy én is megismertem mint az én drága Megváltómat, mint Messiást, akire a zsidók várnak.”
Valóban odaadtam címemet, és megköszöntem figyelmességét s irántam való érdeklődését. Azonban gúnyosan tettem hozzá: „Én félek, hogy nem sok kilátás van arra, hogy én valaha hívő legyek” Azt azonban éreztem, hogy szavai mély benyomást tettek rám.

Negyvennyolc órával később
Washingtonba megérkezve egy újságot vettem, s majdnem az első, amire tekintetem esett, a város egy jól ismert keresztyén gyülekezetének előadására szóló hirdetés volt. Azonnal azt mondta egy belső hang: Menj el oda! Én még soha nem vettem részt Jézusról, mint Messiásról szóló igehirdetésen, ezért más időben ezt a hangot visszautasítottam volna. De most egészen másképpen gondolkoztam. Tehát elmentem, és a tágas helyiség majdnem egészen tele volt, így megérkezésemkor egy rendező egészen előre vezetett, talán mert megpillantotta arany érdemjelekkel díszített ruhámat. Egészen a prédikátor elé vezetett, aki mind Amerikában, mind Angliában jól ismert evangélista volt. Nem sokáig beszélt a szónok, amikor azt mondtam magamban, hogy: Neki kell valami közelebbit tudnia rólam. Úgy tűnt nekem, hogy ujjaival ismételten megfenyegetett, és eközben feszült figyelemmel hallgattam és követtem szavait.

Úgy éreztem, mintha az én előbbi két prédikátorom: a hívő borbély és az ifjú dobos minden szava nyomatékkal lenne megerősítve. Mindig jobban és jobban megragadott a hallott beszéd, és könnyeim peregtek. Megijedtem. Hol voltam? Mit csináltam? Én, egy ortodox zsidó egy hívő prédikátor lábához ültem, és a Krisztusról szóló prédikáció miatt könnyeket ejtettem. Megfordultam, és magam mögött egy kétezer főnyi tömeget, gyülekezetet láttam a társadalomnak minden rétegéből, és úgy tűnt nekem, hogy mindnyájan szemmel tartottak.

Az első előadás után végül kihirdettek egy másodikat is, amelyre minden hallgatót meghívtak. Azért részemről nagyon megkönnyebbültem, amikor elmenekülhettem, mert megtudtam, hogy szünet van és a jelenlevők nagyobb része induláshoz készült. Az ajtót elérve egy kéz szelíden visszatartott. Megfordultam s egy idős hölgyet pillantottam meg. Így szólt hozzám: „Engedje meg uram, látom ön egy katonatiszt a hadseregben, és egész este szemmel kellett önt tartanom. Ha nem tévedek, Isten munkálkodik az ön szívében. Kérem, még ne menjen haza! Ön bizonyára azért jött ide, hogy a Megváltót keresse és még mindig nem találta meg Őt. Jöjjön kérem vissza! Nagyon szeretnék önnel beszélni, és imádkozni önért Isten előtt.” – „Nagyságos asszonyom, én zsidó vagyok!” – „Ó, az mindegy – felelte a hívő nő -, Jézus a zsidókért is meghalt, nemcsak a pogányokért.”

Ekkor valóban visszavitt engem a helyiség belső részébe, és néhány szó után megkísérelte, hogy velem együtt letérdeljen imádkozni. „Nagyságos asszonyom, ez olyan valami, amit én soha nem teszek, és nem is fogok tenni.” Youngné (így hívták őt) nyugodtan arcomba nézett, és azt mondta: „Tisztelt uram, az én Jézusom olyan hatalmas és szeretetteljes Megváltó, hogy én szilárdan hiszem, hogy Ő meg tudja önt úgy is téríteni, ha ön állva marad. Most le fogok térdelni, és Őhozzá fogok könyörögni önért.”
Letérdelt, és olyan bensőséges, gyermeki imában öntötte ki szívét Isten előtt és imádkozott értem, eközben én mint egy béna álltam mellette. Szégyellem magamat magam előtt, hogy állva tudtam maradni, mialatt az idős hölgy térdein esedezett, és imádkozott értem. Az egész elmúlt életem úgy vonult el lelki szemeim előtt, mintha ítélet előtt álltam volna. Szerettem volna a földbe süllyedni. Amikor felemelkedett, olyan szívélyesen nyújtotta felém kezét, mint egy anya, mondván: „Nem akarna ön ma este, mielőtt nyugalomra tér, az Úr Jézushoz imádkozni?”- „Nagyságos asszony – feleltem röviden -, én az én Istenemhez: Ábrahám, Izsák és Jákob Istenéhez fogok imádkozni és nem Jézushoz.” – „Isten áldja meg önt!” – felelte az idős hölgy. „Az Ábrahám, Izsák és Jákob Istene az én Krisztusom és az ön Messiása.”

Elfordultam, csak még egy „jóéjszakát” mondtam, és mentem. Önkéntelenül sietettem lépéseimet, mert szilárdan elhatároztam, hogy ma éjszaka addig nem térek nyugovóra, míg bizonyosságot nem kapok arra nézve, hogy a Jézus Krisztus tana isteni igazság-e vagy sem.

Zord, hideg éjszaka volt és szobám nem volt befűtve: de talán életemben soha nem izzadtam meg úgy, mint ezen a hideg, téli éjszakán. Nem találtam kiutat. Szívesen letérdeltem volna, hogy Jézushoz imádkozzam, amint azt ma láttam, de féltem, hogy árulást követek el, ha térdeimet mint zsidó meghajtom. Ebben a pillanatban szemembe tűntek imaszíjaim, amelyek a falon lógtak. Tizenhárom éves koromtól fogva egyetlen nap sem múlt el – a szombat és az ünnepnapokat kivéve -, hogy ne használtam volna azokat. Kedvesek és drágák voltak nekem. Levettem, és ahogy nézegettem azokat, hirtelen elém jött ez a bibliai hely: 1Mózes 49:10 „Nem múlik el Júdától a fejedelmi bot, sem a vezéri pálca térdei közül; míg eljő Siló, és a népek néki engednek.” Két másik jövendölés, amit én gyakran olvastam és átgondoltam, ugyanebben a pillanatban hasonlóképpen emlékezetembe jöttek: „De te, Efratának Betleheme, nem vagy kisebb a Júda fejedelmi városai között, mert belőled származik a Fejedelem, aki uralkodik az Izráelen, akinek uralkodása öröktől fogva van.” (Mikeás 5:2) És a második jövendölés, amely jól ismert: „Azért az Úr maga ad jelt néktek: a szűz fogan, és szül fiat, az Ő nevét Immánuelnek nevezik!” (Ézsaiás 7:14)
Ezeknek az Igéknek a súlya alatt, melyektől nem tudtam szabadulni, így kiáltottam Istenhez: „Ó, Uram, Ábrahámnak, Izsáknak és Jákobnak Istene, Te valóban megjelentheted nekem az igazságot. Ha Jézus a Te Fiad, az Isten Fia, akkor nyilatkoztasd ki Őt nekem ma este, és én elfogadom Őt mint Messiásomat!”

Alighogy ezt elmondtam, öntudatlanul eldobtam imaszíjaimat, és letérdeltem, hogy életemben először Jézushoz imádkozzam. Ezt az imát soha nem fogom elfelejteni. Így könyörögtem: „Ó, Úr Jézus Krisztus, ha Isten Fia vagy, ha Te vagy a világ Megváltója, ha Te vagy Izráel Messiása, akire mi zsidók várunk, és ha Te a bűnösöket meg tudod menteni, amint a hívők mondják, akkor ments meg engem, mert én bűnös vagyok, és Téged kívánlak szolgálni életemnek minden idejében.”

De úgy látszott, hogy imám nem ment feljebb a mennyezettől, amit nem is lehet csodálni, mert az én sok „ha” szómmal – úgy tűnt – mintha Jézussal alkuba akarnék bocsátkozni. Körülbelül félórát voltam imában térdeimen, mialatt kövér cseppekben hullott a veríték az arcomról. Izzó, forró fejemet a hideg falhoz szorítottam, hogy hűsítse. Sóhajtottam és könyörögtem. De nem találtam békességet. Így felálltam, és mentem fel s alá szobámban. A kísértő is új támadásokat intézett ellenem, és azt súgta: Te már túl messze mentél, mi közöd neked Jézushoz? Miért térdeltél le? És a szokás hatalma által úgy éreztem, hogy vonzott az imaszíjam s valami mágneses befolyást gyakorolt rám. Dacára annak, hogy az eldobás által nagyon megszentségtelenítettem azt. De Isten kegyelme a Jézushoz való imához vonzott vissza engem. Így töltöttem az éjszakát, felváltva imában térdeimen és a szobában való fel és alá járkálással.
Éjjel két óra felé minden világos lett előttem. Isten kegyelme által el tudtam hinni, és elismertem, szívemben éreztem, hogy Jézus Krisztus valóban az Isten Fia és a megígért Messiás. Most már sokkal inkább meg tudtam hajtani térdeimet az imádkozáshoz, ezúttal tele hálával és imádattal, mert a szívem túláradó örömmel és békességgel telt meg, amit én soha életemben nem tapasztaltam azelőtt. Megtértem és megszabadultam, tudtam, hogy Isten Krisztus által bűn-adósságomat elvette és magához vont. Azt is megértettem, hogy Isten előtt sem a körülmetélkedés, sem a körülmetéletlenség nem jelent semmit, hanem az új teremtmény.

Te és a te házad népe
Túláradó örömmel álltam fel térdeimről és siettem kedves feleségem szobájába, hogy elmondjam neki a most megtalált boldogságot. A nyakába borultam és sok csókkal felébresztettem álmából. „Drága feleségem! – kiáltottam. „Megtaláltam a Messiást!” Mint egyetlen felelet erre felugrott, magára dobta ruháit, és dacára annak, hogy hajnali két óra és nagyon hideg volt, 5 perc sem telt bele, elhagyta a házat. Sietett szüleihez, akik velünk szemben laktak. Nem követtem őt, hanem Isten előtt meghajtottam térdeimet és kértem, hogy az ő szemeit is nyissa meg, amint velem tette; és nyugalmat találtam az Úrnál.

A következő reggelen feleségem szülei mindkét gyermekemet elvitték. Megtérésem után öt nappal parancsot kaptam az ezredorvostól, hogy menjek nyugatra egy ellenőrző utazásra. Minden kínálkozó lehetőséget megragadtam, hogy feleségemtől és gyermekeimtől elbúcsúzzak, de hiába. El lettem utasítva, és szomorú szívvel indultam el a hosszú útra, ami 1300 angol mérföld távolságra volt, anélkül, hogy az enyéimet, akiket olyan bensőségesen szerettem, megláthattam volna.

Ötvennégy napig maradtam távol otthonról, és ez idő alatt feleségem egyetlen levelet sem olvasott el, dacára annak, hogy én mindennap küldtem neki egyet. Sokat könyörögtem buzgón az Úrhoz, indítsa őt arra, hogy leveleim közül csak egyet is felnyisson és olvasson el, mert mindegyikben Krisztust hirdettem neki. Isten meghallgatott engem, mégpedig csodálatos módon. Leányom engedetlensége (akit nagyon szerettem és aki szintén elfordult tőlem) volt az oka, hogy feleségem is megtért. Távollétem 53. éjszakáján álmodott a lányom, meghalni látott engem, és mivel még mindig nagyon szeretett, nagyon nyugtalan lett. A következő reggel az ajtóban várta a postást és magához vette levelemet, hogy elolvassa. Elrejtette ruhájába, majd felsietett szobájába, és bezárt ajtó mögött olvasta a levelet. Ennek tartalma kezdte őt nagyon nyugtalanítani. Hallgasson? Szomorúan kisírt szemekkel jött ki szobájából. Édesanyja megkérdezte: „Mi bajod van?”- „Mama”- mondta ő -, „engedetlen voltam. Nem haragszol meg, ha mindent elmondok neked?”- „Mi az gyermekem”- kérdezte az édesanyja. Most elővette leányom a levelet, elmondta az álmát, és ezt tette még hozzá: ”Ma reggel felbontottam apa levelét és elolvastam, többé nem tudom elhinni, hogy papa gonosz ember, mondjon mindenki, amit akar! Itt van mama, olvasd el te is!”

Édesanyja gyorsan elvette a levelet és elrejtette az asztalfiókba. Délután félrevonult és elolvasta a levelet. Ötször olvasta el, mielőtt letette. De minél tovább olvasta, annál szerencsétlenebbnek érezte magát. Most rajta volt a sor, hogy sírjon. A lakószobába visszatérve azonnal megkérdezte leánya: „Mama, mi van veled? Te sírtál!” – „ Gyermekem – mondta a leánynak – a szívem meg akar szakadni, le kell feküdnöm.”
Elhatározta magában, hogy mihelyt egyedül lesz, meghajtja térdeit az Úr előtt, amint én is cselekedtem. Akkor meghajtotta térdét a Jézus nevében, hogy imádkozzon Istenhez világosságért és békességért. És az Úr megajándékozta őt ingyen kegyelméből hamarosan, és megadta azt, ami után vágyakozott. Örvendhetett Jézus Krisztusnak, az ő Istenének és Megváltójának.

A következő reggel táviratot kaptam: „Kedves férjem, azonnal jöjj haza! Azt hittem, hogy te tévedsz és nekem van igazam, de fordítva van. A te Krisztusod az én Messiásom és a te Jézusod az én Megváltóm. Ma éjszaka megmentette az Úr Jézus az én lelkemet, amikor életemben először meghajtottam előtte térdeimet.”
Hogy ujjongtam, amikor ezt a táviratot megkaptam! Úgy éreztem, mintha a világ körülöttem eltűnt volna, és anélkül. hogy munkámat befejeztem volna, az első gyorsvonattal hazasiettem. Visszatérésemet táviratilag jeleztem, és feleségem örömtől sugározva a ház ajtaja előtt fogadott. Felém szaladt, megölelt és megcsókolt. A túlsó oldalon, velünk szembe is megnyílt a ház ajtaja, szegény anyósom és apósom álltak a küszöbön és átkoztak bennünket. Tíz nappal drága feleségem megtérése után leányom is békességet talált Jézusban. Ő ma az egyik igehirdetőnek a felesége és munkás az Úr szőlőskertjében.

Egyetlen fiam pedig megtartotta nagyszüleinek tett ígéretét, akik azt mondták, hogy egész vagyonomat örökölni fogja, ha soha többé nem nevez minket apjának, anyjának. És egészen eddig kitartott a velünk szemben való ellenségeskedésben. Feleségemet megtérése után az Úr egy év és kilenc hónap múlva magához szólította. Halálos ágyán szerette volna még egyszer látni fiát, akihez újra és újra átüzentünk, de nem jött.
Egy csütörtök este kérte feleségem, hogy a nő és a férfitestvérek közül hívjak el néhányat, mert érezte, hogy közeledik a vég. Körülbelül negyvenen jöttek. A haldokló kérésére elénekeltük vele együtt azt az éneket, amely így kezdődik: „Jézus, lelkem Megváltója” Mikor azt a verset énekeltük: „Jézus, csak Te vagy a vágyam” – halk, de tiszta hangon mondta: „Igen, ez minden, ami az enyém és amire szükségem van. Ó, jöjj dicsőséges Úr Jézus és vígy haza.” Ezzel csendesen elaludt Őbenne.

Fiam nem jött el a temetésére, és nem nevezte őt többé anyjának és engem se apjának. Háromszor utaztam Amerikából Németországba, ahol fiam később tartózkodott, hogy beszéljek vele és kiengeszteljem őt velem és nővérével, de hiába, kitért előlem. Nem akart többé látni. De annál inkább könyörögtünk Istenhez, hogy mentse meg őt, hogy megismerhesse Istent és Jézusban az Isten bárányát, aki elveszi a világ bűneit. Végül egy negyedik látogatásnál Németországban, 1887 júliusában megadatott nekem, hogy beszélhettem vele. Anyjára való emlékezésben viselkedése miatt könnyeket ejtett, majd megígérté, hogy anyjának sírját Amerikában fel fogja keresni, úgyszintén nővérét is.
1887. október van, amikor ezeket az utolsó sorokat, mint utóiratot írom. Mélységes hálával és örömmel szabad ebben az én fiam megtérését jelentenem. Már a júliusi találkozásunknál munkálkodott az Úr az ő szívében és nyugtalanná tette. Tizennégy év után most nevezett először újra apának, és keservesen sírt. Néhány napig együtt utaztunk Németországba, és sokat beszélgettünk egymással. Különösen vádolta őt, hogy édesanyját a halálos ágyán nem látogatta meg és visszautasította kívánságát. Annak a vágyakozásnak adott kifejezést, hogy a menyben kívánja őt viszontlátni. Azután egyedül visszautazott Amerikába, ahol hétfőn, augusztus 15-én nővérét is viszontlátta, akitől tizennégy év óta el volt szakítva. A következő pénteken kimentek ketten édesanyjuk sírjához. Még azon az estén írta leányom, hogy fiam szíve majd megszakadt a bánattól, és ezekkel a szavakkal fejezte be: „Édesapám, Istené legyen a dicsősség, mert fivérem felismerte, hogy ő elveszett bűnös. Férjemmel és néhány hívő testvérrel sokat imádkozunk az ő megtéréséért.”

Augusztus 26-án elment fiam az édesanyja sírjához, de ezúttal egyedül. Isten az ő végtelen irgalmasságából ott adott neki békességet és megajándékozta bűnei bocsánatával a Jézus Krisztusban való hit által. Örömmel ment haza, hogy vigye nővérének ezt az örömhírt, és nekem is írt még azon az estén. Nővére is írt az ő tudta nélkül, így mindkét levél ugyanazzal a tartalommal érkezett hozzám. Én pedig azért imádkoztam Istenhez, adja meg még nekem, hogy fiamat, aki olyan sokáig ellene állt az Urnak, hallhassam az ő Szabadítójáról, Jézus Krisztusról prédikálni. Mert ahogy ő írja, arra gondolt, hogy az Úrnak munkájába lépve az evangéliumot hirdethesse.
Miután bizonyságot tehettem az Isten csodálatos kegyelméről irántam és házam népe iránt, még az is megadatott nekem, hogy megtérésem után másfél évvel Coulson Károly, ama gettysburgi dobos édesanyjával is találkozhattam. Brooklyn városában mint ismeretlen vettem részt egy imaórán. Ott elmondta egy idős hívő asszony, hogy ő sokat szenved és jóllehet, utoljára van itt, de örül, hogy Istenhez hazatérhet, ahol az ő fiát is megláthatja Jézusnál. Mert azt mondta, hogy ő nemcsak a hazáért harcolt, hanem Jézus Krisztus katonája is volt. A gettysburgi csatában megsebesült, és egy zsidó orvoshoz került, aki jobb karját és jobb lábát le kellett hogy vágja. De az amputáció után öt napra meghalt. A tábori lelkész megírta nekem ezt, és elküldte az ő Bibliáját is. A levelében azt is közölte, hogy fiam halálos órájában a zsidó orvost magához hívatta, és azt mondta neki: „Doktor úr, mielőtt meghalok, szeretném önnek elmondani, hogy öt nappal ezelőtt, mikor ön a karomat és a lábamat levágta, önért imádkoztam, hogy az Úr Jézus térítse meg.”

Mihelyt ezeket a szavakat meghallottam, nem tudtam ülve maradni. Felálltam és odamentem az idős asszonyhoz, kezet fogtam vele és ezt mondtam: „Isten áldja meg önt, kedves testvérnő! Isten meghallgatta az ön fiának imáját. Én vagyok az a zsidó orvos, akiért az ön fia imádkozott, és az ő Megváltója most az én Messiásom is.”

Dr. M. L. Rossvally