Aki hisz, nem szégyenül meg

Valaki egy evangélizáció után elbeszélte az igehirdetőnek, hogy mit élt át az első világháborúban az olasz fronton.

„Hosszú ideig voltunk tűzvonalban. Leváltottak bennünket és a front mögé vittek egy kis pihenőre. Mindjárt az első nap történt. Sziklás vidék volt, itt-ott nagyobb barlangokkal, az olaszok tavernáknak hívták őket. Egy ilyen barlangot rendeztek be szállásnak nekünk. Aljától a mennyezetig emeletes ágyak voltak benne, amennyi csak elfért (4-5 is egymás fölött). Én a legfelső ágyon kaptam helyet a taverna egyik szélén, a mellettem lévő ágyoszlop tetején pedig egy hívő katona. Amikor este lefeküdtünk, ez a katona elővette a Bibliáját,és gyertyafény mellett elkezdte olvasni. A többiek gúnyolták, szidták, káromkodtak. Az illető egy szót sem szólt, csak olvasott tovább. Én sem szóltam, csendben feküdtem és bámultam a felettünk lévő sziklatömeget. Ahogy a kis gyertyafény imbolygott, nekem úgy tűnt, mintha mozogna a felettünk lévő szikla. A körmömmel 5 centiméterre a mennyezet alá egy jelet húztam a sziklafalra. Egy idő után közeledett a mennyezet a jelhez, 5 cm, azután 3, majd csak 2 cm lett a távolság. Elordítottam magam „Alarm!” (Riadó!) – ugyanis osztrák vezényszó volt használatban.

Mindenki tódult kifelé, ahogyan csak tudott. Amikor kint voltunk a sötétben, arról kezdtek tanakodni, ki riadóztatott. A tisztek közül egy sem. Hát ki űzött belőlünk ilyen csúf tréfát? Az egész csapat dühöngött, én pedig lapultam, nehogy rám ismerjenek. Már azon voltunk, hogy visszamegyünk, amikor egy hatalmas robajjal a taverna feletti szikla beszakadt. A golyó előli biztos menedék összedőlt.  Egy perc pihenőnk se volt, egész éjjel  mentettük,  amit csak lehetett, de Istennek hála egy ember sem pusztult el.

Ha az a hívő katona akkor szégyelli, hogy Bibliát olvas, és nem gyújt gyertyát, akkor mindnyájan elvesztünk volna

V. S.
Forrás: Vetés és Aratás 35. évfolyam, 3. szám