„Uram, hozd elém még ma!”

Egy kis falu lelkipásztorának egyre inkább szaporodott a dolga. A presbiterek még a pénz kezelését is ráhagyták.
Egyszer azonban ez a kényszerű teendő sok bajt, nagy veszedelmet hozott a lelkészcsaládra.
Július elején a 2. negyedév végén pénztári mérleget szokás készíteni. Megesett, hogy egész júniusban bele se néztek a kasszába, mivel az új negyedév előtt nemigen jönnek adományok. A lelkész is néha hagyott benn a fizetéséből, maradjon akkorra, amikor a gyermekek iskolába mennek, és meg kell venni a téli tüzelőt is.
Most elővette a pénztári naplót, elkészítette az egyenleget, s fogta a háború áldozatává vált páncélszekrény helyén lévő kis vaskazettát, hogy lássa, egyezik-e. A könyvelés szerint tele kellett lennie a páncéldoboznak. Tatarozásra készült a gyülekezet, folytak be az adományok, fát is adtak el a temetőből. De amikor kinyitotta a kazettát, alig volt benne pénz!
Elképzelni sem lehet, mit érzett a lelkész. Világos volt, lopás történt. Amikor úgy-ahogy összeszedte magát, megállapította, mennyi hiányzik. De az még sokára, és nagyon különös módon derült ki, hogy ki lopta el a 22000 forintot.
A lelkészcsaládot egy teljes hónapon át olyan teher nyomta, amely nehéz lelki próbát jelentett számukra.
A helyzet teljesen kilátástalannak tűnt. Sokat tépelődött, szóljon-e a rendőrségnek? Feljelentést csak ismeretlen tettes ellen tehet, és a rendőrségnek aztán mindenki gyanús. Menjen a püspökhöz, espereshez, presbiterekhez? De ők először a lelkész után érdeklődnek: milyen ember, nem történhetett-e meg, hogy ő maga nyúlt a pénzhez?
Hogyan igazolhatná magát a mindenütt megtalálható rosszindulatú, kárörvendő emberek előtt? Biztosan lenne négy-öt család, akik tűzbe teszik érte a kezüket, de hányan igyekeznek majd bemocskolni szolgálatát: „Ilyen a ti szent papotok, az is csak lop!” Megtehette volna, hogy rokonaitól kölcsön kéri a pénzt, s az esetet nem is tudja meg senki. De ezzel olyan adósságba verte volna magát, amit talán egész életében nem tudott volna kiheverni.
Nem maradt más, mint a nehéz nappalokon és az álmatlan éjszakákon kérni és várni Isten segítségét, aki mindent megtehet és meg is tesz az övéiért. A legszűkebb családi körén, és pár barátján kívül senki nem tudott a történtekről.
Csütörtök volt. Ézsaiás könyvének 50/7 versében ezt olvasta: „De az én Uram, az Úr megsegít engem, ezért nem maradok gyalázatban.” Azt érezte, amit a zsoltáríró érezhetett, amikor így énekelt: „Sziklára állítottad lábamat”. Az Úr megragadta, és nem engedte tovább süllyedni a teher alatt. Félelem és reménység között várta, mi és hogyan fog történni. Mert jó dolog, amikor már erőre kap a csüggedt szív és így tud szólni: megint valami csodálatos dolognak leszek a tanúja! Még nem tudom hogyan, de Isten megteszi a lehetetlent, csak figyeljem csodálatos munkáját.
Másnap, pénteken a kislányával együtt 1 Mózes 24. részében azt olvasta, hogy Eliézer Mezopotámiába ment, Náhór városába, hogy a neki ismeretlen városból feleséget vigyen Izsáknak. De vajon ki lesz az? Nem tudja. Honnan is tudhatná? Eliézer azonban hívő ember volt, tudta, mit kell tennie, amikor ő tehetetlen. Leült a kútnál és imádkozott: „URAM!…HOZD ELÉM MÉG MA!”
A lelkész ámulva értette meg, hogy Isten a szájába adta az imádságot: Kérheted és kérd te is így, amit kívánsz. Imádkozott tehát: „Istenem, Te tudod, ki okozta nekünk ezt a nagy kárt, hiszen mindent tudsz. Kérlek azért, hozd elém még ma azt, aki meglopott bennünket!”
Alig tellett el negyed óra, hogy imádságukat befejezték. A kislány a szomszéd szoba ajtajánál állt, onnan látta, ki lép be az előszobába. Nyílt az ajtó, s a lány csodálkozó szemekkel mondta: Édesapám, Figura! Így hívták iskolatársai azt a tizenhatéves fiút, akitől kitellett a lopás, s aki bejáratos is volt a házba. A lelkészcsalád ugyanis fűrészporral fűtött, és ez a fiú a télen kétszer is kért fűrészport a füstöléshez. Pénzt nem fizetett érte, de megígérte, hogy majd nyáron, amikor menni kell a fűrészporért segíteni fog. Kitűnő ürügy lett ez számára. Most is azzal jelentkezett, hogy ha kell fűrészporért menni, most ráér és szívesen segít. De a lelkész szívében már tudta, hogy a fiú az ő imádságára jelent meg.
Isten tudta, hogy bizonyíték is kell, küldte tehát „angyalát”, az öreg asztalosmestert. Épp ajándékot hozott a lelkészcsaládnak, főznivaló kukoricát. Meglátva a fiút, széles gesztusával, sárbogárdi kiejtésével hangosan kérdezte: „Tisztöletös uram! Tuggya mán, hogy ezöknek milyen sok pénzük van?” Dehogy tudta. Csak azt tudta, hogy a vízdíjukat sem fizették ki évek óta. Az öreg mester elment a kiürített szatyorral, a lelkész pedig megkapta az újabb bizonyosságot: tudta már ki a tettes. De, mert az nem volt elég, hogy ő tudta, imádkozni kellett a következő „lépésért”. Isten megmutatta azt is.
Ami vasárnap reggel történt, az mindig Simeon esetét juttatta eszébe a családnak. Simeon régóta várta a Messiást. Egyszer aztán indíttatást kapott: „most”! Most menj a templomba! A Biblia azt mondja, hogy a „Szent Szellem indítása” volt ez. Ment is, és ekkor találkozott Jézussal. Így kapta a lelkipásztor is az indítást, hogy „most” ne menjen el mindenki a templomba. Valaki a bezárt ajtók mögött maradjon otthon. Meg kell lesni a tolvajt, és ezt most kell tenni. Előbb a nagyfiúra esett a választás, de felesége mást javasolt. Ő egész éjszaka nem aludt, úgysem tud figyelni a templomba, menjen el a fiú, ő otthon marad, s majd délután cserélnek.
Mire vége lett az Istentiszteletnek, már elmondhatta – az átéltek után még mindig remegő asszony -, hogy tetten érte Figurát, aki újból lopni akart. Alig ment el a lelkipásztor két gyermekével a templomba, öt perc múlva valaki lenyomta az előszoba kilincsét. Meg akart győződni, elment – e csakugyan mindenki. Mivel az ajtó nem nyílt ki, biztos volt enne, hogy mindenki a templomban van, s a hátsó ajtót álkulccsal kinyitotta. Hallotta ezt már szívdobogva a lelkész felesége s megvárta a kellő pillanatot. Akkor lépett elő, amikor Figura éppen feketekesztyűs kezeivel a százforintosok kiemelésével bíbelődött.
A dolgok lerendezése után a lelkészcsalád most már megnyugodva örvendezett annak a megtapasztalásnak, hogy az Isten Igéje világosság, mert lépésről – lépésre mutatja azt az utat, amely a legkilátástalanabb helyzetből is kivezet (Zsolt. 119, 105).
Így tanította meg Isten a lelkészt, hogyan kell, hogyan is lehet imádkozni. Megtanulta, hogy kéréseinket őszintén feltárhatjuk, az imádságot meghallgató Isten előtt.

Költő Gyula
Forrás: Vetés és Aratás 29. évfolyam, 1. szám